Személyes benyomások, gondolatok, érzések merő őszinteséggel

2009. május 31., vasárnap

Pünkösdi ebéd Madarason

Ma délben kimentünk Madarasra. Backára, ahogy anya mondja.

Megnéztük a madarasi gólyákat. Nem sokat mászkáltunk, mert nagy esők voltak az elmúlt napokban. Pista tata megmérte. Több mint 70 liter négyzetméterenként. Ez már egy kicsit sok. Hetekig, hónapokig nem esik, s azt hiszi pár nap alatt behozza. Nem igazság! - ahogy Bücüke mondaná.

Mikor megérkeztünk még nem voltak kinn Belláék (mármint Bella és Blanka, uncsikáim, akik nélkül nem is telik jól kicsi mamáéknál), ezért Áronnal hintáztunk (össze is vesztünk, hogy ki üljön a hintára először), szaladgáltunk, malmoztunk, megnéztük a malacokat, akik éppen pihentek, mert átestek egy kisebb "műtéten", amit ilyenkor szokás elvégezni.

Áron kiszaladt a ház elé a patakhoz kavicsot hajigálni.


Mi anyával azt játssztuk, hogy elrejtett a kertben egy botot, és nekem meg kellett találnom.
Mint a húsvéti tojásokat. Csak most egy fadarabot választottunk.


Megetettük a tyukokat. Meglátogattuk a kisrucákat. Szóval kinn mamáéknál mindig zajlik az élet. Gyönyörű a kert, mert mamáék gondosan rendezik a palántákat, legyen amit a "városi unokák" elhordjanak: lesz finom ubi, pari, sali (az már van, és spenót is, meg zöldhagyma), krumpli stb.


És érik a cseresznye! Apa lefotózta kicsimama gyönyörű pünkösdi rózsáit is. Szomorú voltam, mert nem kellett megöntözni őket. Megelőzött a tegnap az eső.

A legjobban azonban az ebéd ízlett. Kicsimama zseniálisat főzött ismét: rombuszos laskalevest, a mi kedvencünket. Ki is kanalaztuk szaporán az egészet Áronnal. A felnőttek nagy csodálatára! És a másodikot is megettük. Amit máskor nemigen szoktunk. Mi tagadás... Finom ebédet készítettél, kicsimama!
Alig várom a nyári vakációt! Apáék ki fognak vinni mamáékhoz nyaralni. Vihetem a Legot is és a biciklimet. Meg a fürdőruhámat. Mert felfújjuk a medencét.



Tata megígérte, hogy felszerel egy második hintát is, hogy ne veszekedjünk Bücüvel. Majd kirándulni megyünk az erdőbe, és a Backa-tetőre, és este elhozzuk a tejet a szomszédból. De jó is lesz!




Apa most nincs itthon. Mert a Szomorú vasárnapot játsszák ma este a színházban. És ettől nekem is szomorú lesz ez a vasárnap estém.

2009. május 29., péntek

Péter, az én kedves barátom

Tegnap kocsival jött értem anya.
Hisztizni készültem. Miért nem jött később, amint megegyeztünk tegnap. Alvás után szeretek még ottmaradni egy kicsit. Olyankor kedvemre játsszhatok még a pajtásaimmal. Amíg utánunk nem jönnek szép sorban a szülők.
De ha anya túl későn jön, az sem sima. Mert akkor aggódni kezdek, hogy utoljára egyedül maradok Marika nénivel, a dadussal.
De most az egyszer elmaradt a hiszti meg a szemrehányás. Anya közölte derült arccal, hogy nem hazamegyünk, hanem Téglás Péter barátomhoz. Már nem is veszekedtem vele, hogy miért nem apa jött utánam. Repültem az ajtófele egy Lego alkatrésszel és az uzsonna-naracsommal a kezemben, amit, gondoltam elteszek. Majd megesszük játék közben Péterrel.

Anya Péteréknél hagyott kb. 2 órára. Ő addig a Méhecske oviban előadást tartott a szülőknek a gyerekkönyvekről. Megint kölcsönkérte a könyveimet.


Ezalatt mi Péterrel mindenfélét játszottunk: búvárost, építkezőst, vonatost, szerelőst stb. Sokat nevettünk. Fánkot is ettünk, miközben jópofáskodtunk.
Péterről tudni kell, hogy nagyon kreatív, kedves kisfiú. Szuper játékai vannak. Olyan igazi fiús játékok: Thomas és barátai, Lego, Playmobil, barkácsoló szett, mert azt imádja Péter!, meg az építőjátékokat is. Pici korunk óta ismerjük egymást. Akkor még itt laktak közel hozzánk, és minden szerdán találkoztunk, felváltva. Hol nálunk, hol náluk. Hol Ágneséknél. Hiányoznak nekem azok a rendszeres találkozások!
Csakhogy Péterék elköltöztek... És anyukáink visszatértek dolgozni, Ágnesnek és nekem kistestvére született, mi ovisok lettünk és már bonyolult lett az élet...Ritkán találkozunk.
Ez a délután Péternél tehát csodálatosan telt. Minden játékát szívesen adta. És egyszer sem vesztünk össze! Amíg anya értem nem jött. Mert akkor aztán Péter sírva fakadt. Ugyanazt a játékot szemeltük ki mind a ketten. És Péter nem adta. Ekkor anya azt mondta, ha nem hagyom abba, akkor hazavisz. Így is lett.
Az ajtóban már mosolyogtunk. Kezet fogtunk keményen, mint ahogy férfiakhoz illik.
És kölcsönadta Kiss Ottó verseskötetét is. Hazajövet az volt az első, hogy belelapozzak.

Este lefekvéskor, nem tudom miért, Mese a rózsaszínű elefántról című mesét kértem anyától. Benne Pöttöm elveszíti legkedvesebb barátját, mert más vidékre költöznek. Nagyon szomorú történet.
De én Pétert nem veszítettem el örökre amiért elköltöztek!

Mert meghívtuk anyával hozzánk. Remélem jövő héten ismét találkozunk! S akkor ismét egy jót játsszunk. És elhívjuk Ágnest is!

2009. május 27., szerda

Irány a múzeum!


Mint már említettem, anya második szenvedélye, a könyvek után, a múzeum. Hogy havonta vásárol nekem (vagy magának? Nem tudni.) gyerekkönyvet az tűrhető. Sőt!

De az, hogy a második szenvedélye miatt 10 hetes koromban elcipelt a párizsi Louvre nevezetű múzeumba... Hát...Szerencsére a pocakjában jó meleg volt, nagyokat szundítottam, amíg ő a termeket járta.

Második múzeumi élményem szintén anyának köszönhetem, ezúttal itthon a Történelmi Múzeumban. 3 éves lehettem talán. Egyik este, mesélés közben rákérdeztem, mi is az a koponya. Thomas talált rá egy kincses ládára, melyben mindenféle régi tárgyat rejtettek el, mellette pedig sok csontot és koponyát ástak ki egy barlangban. ezeket a kincseket aztán egy hadtörténeti múzeumba szállították. Anya hiába mesélte nekem, mi is az a múzeum... Nem értettem. Hanem elvitt másnap a múzeumba, ahol igazi koponyát mutatott nekem, üveg mögé zárva. Ott tanultam meg, mi is az a múzeum, és azt is, hogy mit is jelent az a szólás: Mindent a szemnek, semmit a kéznek.

A harmadik múzeumi élményemet a tavaly szereztem. Együtt nyaralt a család Magyarországon, amiből 3 napot Budapesten töltöttünk. Természetesen anya múzeumlátogatást is tervezett. Többet is. Sajnos csak egy valósult meg. Anya jól ismeri a budapesti múzeumokat, mert mikor fiatal volt 2 hónapot tanulmányozta őket, múzeumról múzeumra járva figyelte a múzeumba járó gyerekeket, és a múzeumi foglalkozásokat. Mikor aztán tele élményekkel hazaérkezett Budapestről, hiába mondta itt a múzumban dolgozó bácsiknak és néniknek, hogy múzeumpedagógia, nem értették, hogy mit akar. Már akkor elhatározta, hogy írni fog egy könyvet a múzeumokról. Azóta is írja.


Szóval a budapesti múzeumok közül a család a Közlekedésit választotta, mert abban még apa is járt gyerekkorában, és meg szerette volna nekem mutatni a sok közlekedési eszközt, amit ott kiállítottak. Ennek a múzeumnak a bejáratánál egy régi vonat, az épület tetején pedig ey repülőgép jelzi messziről az arrajáróknak, hogy ott található a Közlekedési Múzeum. A vonat látványára ismét kiújult a Thomas-szenvedélyem.

A közlekedési eszközökről csak az idén tanultunk az oviban, de én már meg tudtam mondani az óvó néninek, hogy mi is az a földalatti vagy villamos és troli. Mert én ezeket a tavaly megismertem Budapesten. Sőt még hajót is láttam a Dunán...
Hajó a múzeumban is volt. Ezen kívül volt ott mindenféle vonat, gőzös is, meg teher is, autók, motrok, repülők, kerékpárok stb. Be is lehetett némelyikbe ülni. Nagyon tetszett nekem ez a múzeum. Még visszatérünk oda, úgy érzem.

Emléket is hoztunk onnan: két Trabantot. Azóta is őrizzük őket.
Azt hiszem, kezdem érteni, mi is az a múzeum: sorba teszem a sok autót, vonatot, amelyeket régen kaptam és gyűjtöttem, akkor az lesz az én kis "magángyűjteményem". És ha, mondjuk ellátogat hozzám egyik barátom, és megtekinti, és mindenki másnak megmutatom, akkor már kész is a múzeum. "Belépés díjtalan." Ingyen megtekinthető. A kinderfigura-gyűjteményem is közszemlére bocsátom. És én majd elmagyarázom, hogy melyik micsoda, mikor került a gyűjteményembe. Anya lesz a múzeumpedagógus. Ő nekem fog dolgozni, a hozzám látogató gyerekcsoportoknak fog különböző érdekes és vonzó foglalkozásokat tartani. Ezt ő tudni fogja biztos, mert erről ő sokat olvasott és írt is. De jó is lenne!
Gyertek hozzánk múzeumba!

Anya, Áron, Marci és a könyvek


Anyával együtt járunk oviba. Illetve anya iskolája és az én óvodám egy épületben vannak. Van amikor anya szünetekben meglátogat. Eleinte nagyon megnyugtatott az érzés, hogy ott van közel hozzám, de most már nagy fiú vagyok, és megkértem, többet ne zavarjon.
Anya olyan idegesítő tud lenni, mikor folyton afelől érdeklődik, hogy "na, kisfiam, mi volt az ebéd? " vagy "Na, mi volt ma az óvodában?" és ehhez hasonlókat. Tudom, hogy érdekli, mert ő is gyerekeket tanít, de én akkor sem árulom el soha!
Anya sokszor kölcsönkéri a könyveimet, hogy elvigye és bemutassa más anyukáknak, óvónéniknek. Mikor először vitte el őket, akkor sírva fakadtam. De miután láttam, hogy visszahozza, máskor is kölcsönadtam neki. Holnapra is elkérte.
Anyának két szenvedélye van: a könyvtár és a múzeum.
Anya szenvedélyes könyvgyűjtő. Mesélte, hogy fiatalakorában, ha Ami mama pénzt adott neki ételre, akkor ő azt mind könyvre költötte, és inkább egy hónapot éhezett. Szerintem ez nem szép dolog.
Anyának még ma is tart ez a könyvmániája, és sok könyvet vásárol magának. Igaz nekem is. S ez jó.
Apa szerint lassan annyi könyv lesz a lakásban, mint egy nagy könyvtárban. A múltkor anya egy zsák játékot vitt át Ami mamáékhoz, mert nem fértek a polcra a könyveim. Hát így állunk!
Apa haragszik anyára a könyv-szenvedélye miatt. Pedig mindenki gyűjt valamit. Én is: kindertojás-meglepiket. Már jó sok van belőle.
Én, ha nagy leszek, nem fogok könyveket gyűjteni. Mert inkább elmegyek a könyvtárba, és onnan kikölcsönzöm őket.
Ahelyett inkább kocsikat és Legot gyűjtök. Az jobban megéri!




Bücü imádja a könyveket. Egész nap őket lapozgatja. Felolvas vagy énekel belőlük. Lefekvéskor pedig ugyanazokat a könyveket kéri egy hétig. Hogy nem únja meg ugyanazt a mesét hallgatni annyiszor? Nem tudom. Valószínű, hogy anya könyv-szenvedélyét örökölte. Anya mikor könyvvel a kezében látja, könyvbelábadt szemmel hívja apát:




-Apa, ezt látod? Na, hozd gyorsan a fényképezőgépet!

2009. május 26., kedd

Ki vár a várban?


Ma délután anyáék kocsival jöttek utánam az oviba. Anya cipőcsere közben találós kérdést tett fel:
-Találd ki, merre fogunk tekeregni ma délután? Három betűs szó, első hangja v, mint vonat, második betű á, mint Ágnes és utolsó hangja r.
-A VÁRba!
-Igen - válaszolta anya - Amíg apa elintézi a dolgát a főtéren, addig megfejtjük a nagy talányt, hogy hány bástyája van a vásárhelyi Várnak. Térképet is hoztam magammal.
Apa lerakott bennünket a Kapubástya előtt, azon keresztül jutottunk be a Várba.
A bejáratnál 3 zászló lobogott.
-Látod - magyarázta anya - ez a sárga csillagos kék zászló Európa zászlaja, a háromszínű lobogó Románia zászlaja, míg ez a harmadik fehér-világoskék Marosvásárhely zászlaja, benne a címerrel. Látod, a medvefejet?
Mielőtt azonban beléptünk volna, még megnéztük Borsos Tamás szobrát is, aki jó szomszéd Bernády Gyuri bácsival, ott lenn a gesztenyesütő melletti téren. Akinek én csak úgy köszönök, hogy "Szia Gyuri bá!"
Beljebb a Kapubástyában mindenféle rajz, betű volt felfirkálva a falra. A "rossz fiúk" tették. Láttam egy koponya-rajzot is. Olyan félelmetes volt!
A térkép segítségével bejártuk a vár belsejét, felmásztunk a várfalra, közben megszámoltuk többször is a bástyákat: Kapubástya egy, Kisbástya kettő, Vargák bástyája három, Szűcsök bástyája négy, Kádárok bástyája öt, Mészárosok bástyája hat és végül a Szabók bástyája hét.
Hurrá! Megfejtettük a talányt! Hét bástyája van a marosvásárhelyi Várnak. Az utolsót már ismertem, mert anya már említette a múltkor a bulevárdi játszótéren.
Mikor megjött apa, képeket is készített rólunk, és azt is elmesélte, hogy régebb ide menekültek a város lakói az ellenség elől.
Felmásztam a Kádárok bástyájára és kikukucskáltam a lyukakon.
-Apa, miért vannak ezek a lyukak a falon?
-Ezen keresztül figyelték az ellenséget a védők, és rájuk is lőttek, ha kellett.
Nagy lövöldözésbe kezdtem. Én voltam a védő, és mindenkit lepuffantottam.
-Győztünk! Győztünk! - kiáltottam.
Ebben a pillanatban megszólalt a Vártemplom harangja. Olyan hangosan szólt, hiszen ott álltunk szinte alatta. Apa megígérte, hogy vasárnap felvisz a backamadarasi templomtoronyba, és megmutatja a harangokat.
Nagyon élveztem a várbeli kalandokat, remélem még elmegyünk máskor is.

Első irodalmi élmények






Áron könyvek iránti érdeklődése korán elkezdődött. Ő egyéves sem volt s már lapozgatta az Iciri-picirit, az Arany Lacinak és az Altató könyveket. Ezek voltak a kedvencei. És természetesen a Kisvakond-könyvek.


Füzesi Zsuzsa Mondókáskönyveit sem vetette meg. Szerette lapozgatni, akárcsak annak idején Marci. Naponta többször is énekeltem neki belőle. Énekeltünk. Mert az éneklésből apa is gyakran kivette részét.


Ezeket a könyveket némi ravaszsággal a szemében nemcsak esténként lefekvéskor, hanem napközben is elém rakta, éppen akkor, mikor valami házi munkával (főzés, mosás, takarítás stb.) elfoglaltam magam, megfordult a könyvvel a kezében, és a kis fenekét már nyomta is az ölömbe. Olyankor egyértelmű volt, hogy abba kellett hagyni mindenféle dolgot, mert számunkra megállt az idő: felolvasás, együtténeklés következett.

18-20 hónapos korában már mondogatni kezdte kívülről őket. 20 hónapos korában kapta meg az első Boribon könyvet. Emlékszem karácsony volt, és januárban 7-8 ismételt felolvasás után már "elolvasta" a képek segítségével a történetet.




2 éves korában ismerkedett meg Kippkoppal. Nagyon figyelmesen nézegette a képeken a fűben rejtőzködő bogarakat Marék Veronika Kippkopp a fűben című könyvében.


A Boribon, a játékmackó után sorra kapta meg a sorozat többi köteteit (Boribon autózik, Boribon beteg stb.), majd egy kis szünet után (mialatt Marék másik két klasszikusát kedvelte meg: A csúnya kislányt és a Laci és az oroszlán könyveket) egy fél év elteltével, ismét a Boribon könyvekkel folytattuk az esti meséléseket: Boribon kirándul, Boribon és Annipanni, Boribon és a 7 lufi, majd Jó éjszakát, Annipanni!

A Thomas-könyvek azonban első perctől, egyéves korától viszik a pálmát. És ez már több mint másfél éve tart! Szóval: hogy is van ez? Melyik a jó gyerekkönyv? Posztmodern irodalomelméleti és befogadóközpontú gyermekirodalmi alapelvekre támaszkodva, fellélegzem. A gyerek dönt a kérdésben. Ez szólítja meg. Van egy halom értékes klasszikus és kortárs, legnevesebb illusztrátorok által rajzolt gyerekkönyv a könyvespolcon. De ő választ. Amelyik a legkedvesebb számára. És nincs olyan nap, hogy le ne venné! Mégegyszer mondom: a gyerek választ. Természetesen, ha van amiből. És ez a választék legyen változatos, hogy ki tudja választani, ami számára kedves.





Az olvasóvá nevelés megalapozásának van néhány aranyszabálya. És ezek közül egyik legfontosabb a gyermekolvasó igényeinek, érdeklődésének figyelembevétele. Hogy az olvasás örömét megízleljék. Hogy rákapjanak. És ez az "aha" élmény alapján történik. Amely érzelmileg "magával ragadja". Az ember mindenben az élvezetet és az örömet keresi. Azokat a helyzeteket keresi, amelyek számára örömet nyújtanak. Ezeket aztán élete végéig ismételgeti. Így képzelem el az olvasóvá nevelés megalapozását is. Nem lehet elég korán elkezdeni. Kisgyerekkorban még érzelmi alapon vonzódik a felolvasáshoz. Odabújik hozzám. És a hangom, a testem melege, a simogatásom megnyugtatja. Érzi, hogy most olyan tíz perc következik, ami csak az övé. Ami róla szól. Teljes figyelmet kap. És ezt minden este, ha esik, ha szakad, kiköveteli. Így erősödik az ősbizalom, amit utoljára talán csak az anyaméhben, vagy szopizás közben tapasztalt.


Az esti felolvasás az anya-gyerek kötődés megtartásáért, kitolásáért való harc és küzdelem eredménye vagy jutalma a kisgyerek számára. Újra és újra. Hogy a hajdani elválasztás keserű élményét felváltsa az esti olvasás öröme és biztonsága. Ezért ismételjük többször ugyanazt. A biztonság érzéséért. Hogy minden ugyanúgy történik. Minden megismétlődik. Napról napra. Sosem múlik el, sosem változik meg. Ott van. Nap mint nap. Ez a bizonyosság. Anya szeretetének a bizonyossága, mely nem múlik el soha. És nem változik meg. Örökre megmarad. Ha el is alszik, anya ébredéskor ott lesz mellettem. S mindezeken kívül az esti mese lehetőség arra, hogy kitáruljon előtte a világ. A szavak és képek által.

(Folyt. köv.)

2009. május 25., hétfő

A Somos tetői játszótéren

Nemrég új játszótér épült a Somin. Tegnap délelőtt a család elindult felfedezésére.

Miután apa és anya kényelmesen elhelyezkedtek a padon, apa kijelentette:
-Végre egy civilizált játszótér!
Nem nagyon értettem, mit jelent, de talán abban reménykedtek, hogy nem kell folyton a nyomunban járniuk, és ügyelniük ránk. Itt ugyanis biztonságosabbak voltak az eszközök, mint más játszótereken.
De nem sokáig ültek ott nyugodtan, mert Áron rögtön püfölni kezdte a csúszdán a gyerekeket, így anyának közbe kellett lépnie. Különben is, olyan szaporán futkározott a sok gyerek és mászóka között, hogy anya és apa jobbnak látta, ha elosztják az ügyeletet egymás között. Így kerültem én apa, Áron pedig anya felügyelete alá.

Anya és Áron kis idő után megállapodtak a számoknál. Áron percekig eljátszadozott velük.



Én sorra kipróbáltam a mászókákat. Volt ott ilyen is:






Olyan is:






Bücü sem hagyta magát, amit lehetett, kipróbált.




Találkoztunk Ágnesékkel. Felmásztunk a pókhálóra, és onnan szólítgattuk egymást. Aztán összekoppantottuk véletlenül a fejünket. Ha jól emlékszem, az idén másodszorra.

Egyik hintánál egy bácsi hajtott meg, akiről apa azt mondta, hogy ő segített anyának születésemkor vagyis ő vett ki engem is (és Áront is) anya pocakjából. Köszi doki! A legérdekesebb hintán apa nem fényképezett le, mert éppen akkor cseréltek anyával. Anyával ketten kézenfogva rohantunk, hogy kipróbáljuk azt a hintát, melyen csimpaszkodni kell, és sokáig visz a hinta a huzalon. Ilyen hintán először tavaly a budapesti állatkert játszóterén ereszkedtem. Végre itthon is van!!!

A következő kép tehát a tavaly Budapesten készült. Majd egyszer mesélek erről is. Bücükével jól lehet fogócskázni, szaladgálni. Haragszik is emiatt apa, mert ritkán áll meg egy helyben, így nem képes lefényképezni őt. Ez a kép kivételesen sikerült.


2 óra szabadtéri mozgás után, fáradtan, éhesen és szomjasan indultunk haza. Még anya is elfáradt. Ezt onnan láttam, hogy a végén már lábbal hajtotta a hintát.

Hazafele Áron elaludt a kocsiban, ezért ő nem ebédelt velünk.

Kis idő múlva követtük őt mi is. Vagyis: Áron aludt. Anya aludt. Marci is aludt. Apa? Szintén zenész!