Személyes benyomások, gondolatok, érzések merő őszinteséggel

2009. augusztus 23., vasárnap

Állatkerti párbeszéd

-Szamár, mesélj magadról! Ki vagy te? Milyen családból származol? - bíztattam szamár-barátomat a minap egy állatkerti látogatás során. Rólam már mindent tudsz. Ezen a blogon már publikus a származásom. Most te következel.

-Asinus Gray a becses nevem. Így hívnak az anyakönyvben. A páratlan ujjú emlősök rendjének lófélék családjába tartozom. Legfőképpen abban különbözöm tőlük, hogy farkamnak csupán a csúcsán viselek hosszú szőröket s ezek bojtot alkotnak. Látod?- Szamár megfordult, hogy jobban szemügyre vehessem hátsófelét, melyen valóban ott lógott érdekes, hosszú farka.

-Képzeld, nekem mindenütt vannak rokonaim: Székelyföldön, Szentegyházán, Alfaluban, itt, Marosvásárhelyen, Backamadarason, Aradon, Magyarországon, Németországban stb. Négy család leszármazottja vagyok. Neked kik a rokonaid?

-Három családba tartozó rokonaim vannak: kis, közepes és magas termetűek (130 cm fölötti). Én a magyar parlagi szamár családba tartozom. De rokonaim a ló meg az öszvér is. Tudod mit tartanak rólam?

-Ismerek egy szürke szamarat, Shrek barátját. Illetve kettőt is! A másik ismerősöm Micimackó becses barátja, Füles. Ismered őket? De nem hasonlítanak egymásra: egyik szelíd, másik szeleburdi, viháncolós.

-Igen. Azt tartják rólunk, hogy intelligens, jól idomítható, emellett igénytelen, szívós, hosszú élettartamú és békés természetű állatok vagyunk.

-Az meg is látszik rajtad.

-Úgy tudom hasznos állat vagy. Mire használnak titeket az emberek?

-Főleg hegyvidéken, szőlőkben igen gyakran használnak.Ezért igás, illetve málhás állatoknak is neveznek minket. sajnos! - szomorodott el a kis szamár.

-Ezek a buta felnőttek olyan gonoszak: kihasználnak benneteket, állatokat. Egyes állatokat még el is fogyasztanak. Ez hallatlan! Valamit tennünk kell az érdeketekben! Ha majd nagy leszek, felemelem szavam az állatok kihasználása ellen. Bízzál cska meg bennem. Vigyázok majd rád. Egyelőre te itt biztonságban van. Enned adnak. Csak a kiszabadításodról kell még szóljak barátaimnak. Ne félj, elintézzük a dolgot. Addig is viszlát, kedves barátom! Hamarosan ismét találkozunk. Megyek megetetem a kecskéimet, majd megsimogatom Pónit.

-Szia, Marci! - köszönt el Szamár is. Jól esett neki a látogatás. Örömében nagyot rúgott és hangos bőgésbe fogott. Ezúttal csak szelíden, a legbarátságosabb bőgéssel, amire csak örömében volt képes.

Én pedig rohantam kecskéékhez.






Ha barátokat akarsz, látogass el te is ide: http://marosvasarhelyizoo.mlap.hu/


2009. augusztus 18., kedd

Gyurma


A gyermek olyan, mint a gyurma.
Több nemzetségből van összegyúrva.
Minél színesebb, változatosabb
gyurmákból
gyúrnak a szülők,
annál vagányabb lesz az eredmény.
Engem a Makkai, Bari,
Konrád és Szakács golyokból
gyúrt össze anya és apa.
És ez lett az eredmény.

Csillagszedő Márió


Amikor nagy leszek, veszek egy tájat.
Fenyvesekkel és patakkal.
A szélén szélmalom lesz,
a közepén rét.
Nagy, kerek és piros.

Tetszik ez a vers



Induljak a szobámba rajzolni valamit,
vagy vagdossak,
na ez az, amit a legjobban unok,
mi vagyok én, egy művész?,
vagy egy olló?!
Miért nem mondják meg, hogy csókolló-
zás lesz, vagy ehhez hasolló.
(Kukorelly Endre: Indulja)

2009. augusztus 17., hétfő

Az ősök tisztelete


Vasárnap délután kinn voltunk Pista tatáéknál Backamadarason. Ebéd után anya lefektette Áront, mi pedig kimentünk a temetőre.

Apának ugyanis már nem élnek a nagyszülei. És minden augusztusban virágot viszünk sírjaikra.
Az én dédimet, Makkai Mártonnak hívták. Róla kaptam a nevem én is.


Apa megmutatta dédiék sírját. Azt is elmagyarázta, hogy dédimnek, Mártonnak nagyapját Makkay Zsigmondnak hívták, és ő még ipszilonnal írta a nevét. Fent látható a sírköve. Az itt következő képek pedig őt ábrázolják. Ezeket a képeket láttam Pista tatáék szobájának a falán.




Ez a Makkay Zsigmond, apa ükapja, tehát az én szépapám országgyűlési képviselő volt, ez olvasható a sírján is egyébként. Szókimondó ember volt, dühös állapotában szeretett "cifrákat", "butaságokat" beszélni.
Apa is.
Azt hiszem tőle örökölte.
Örökölhetett volna valami jobbat is!
Visszatérve szépapámra.
Apa és anya arra tanított, hogy nem szabad elfelejtenünk soha, honnan jöttünk, kik vagyunk.
Ismernünk kell őseinket, kiknek nevét viseljük.
Anya arra büszke, hogy egy napon (november 22.) születtem Ady Endrével, a nagy magyar költővel. Hiszi, hogy semmi sem véletlen.
Ady, aki Makkay Zgigmond kortársa volt, többször is beszámolt, tudósított az ő országgyűlési felszólalásairól.
Ime egy belőlük:
306. EGY VEZÉRCIKK
Több hivatalos kormánypárti vidéki lapban dr. Szász Károly volt országgyűlési képviselő fulmináns cikkben interpellálja meg egyenesen Kossuth Ferencet az iránt, hogy pártjának tagja, Makkay Zsigmond, az ákosfalvi kerület országgyűlési képviselője, elvállalta egy román dalkör vigalmának a védnökségét. Dicsérjük a románokat, hogy kifogástalan magyarságú, derék székely embert tettek meg vigalmuk védnökévé, és dicsérjük Makkay Zsiga bá' hazafias készségét, hogy a felkérés elvállalásával a magyar-román testvériség létrejöttét, ha szűk körben is, elősegítse. Dr. Szász Károly úrnak, úgy látszik, az lett volna ínyére, ha a románok a magyarfalásért és hazaáruló szidalmaiért épp most feljelentett Chilba járásbíró szárnyai alatt vigadoznak?
Nagyváradi Napló 1902. január 14.
Ady Endre
És most következzék egy parlamenti felszólalása:

T. ház! Habár az állami költségvetési
vita tárgyalása hosszasabb idõ óta folyik és
habár fiatal és tanulatlan képviselõ vagyok...
kötelességemnek tartom, hogy én is hozzá
szóljak szerény tehetségem és tudományom
szerint. (Halljuk! Halljuk!)"
"Én Erdélyországot, a melyben születtem...
és az én kerületemet ugy tekintettem
idáig, mint egy jó fejõs tehenet, a melyet boldog,
boldogtalan fejt, de a melynek enni senki
sem adott. Engedelmet kérek, hogy ezt a
nemes országot... baromhoz hasonlítom..."
"de hasonlithatom annálfogva, mert a t.
Miniszterelnök ur azt a multkor egy beteghez
hasonlitotta. Ezt a fejõs tehenet tehát, a mint
mondom, boldog, boldogtalan fejhette, de
enni nem igen adtak neki. Ezért ez is elbetegesedett.
Ennek a tehénnek a gondozója a
miniszterelnök úr. (Igaz! Úgy van!... Felkiáltások:
Helyre! Helyre!)"
"Engedjék meg, hogy ecseteljem most a
székelyföldi sanyarú, letiport, leigázott... nép
sorsát. Mindig ugy irtózik ez a nép, ha adóról
van szó, mintha a nyavalya törné. Elõre reszket
a nép, ha elõljárót lát. Három napig ha
nem evett, akkor sincs jó étvágya."
"Erdélyország azon részébõl, a hol én lakom,
vasut oly keveset érint... elmondhatom,
hogy ahol vágja, a
szélén vágja. A vasutakat csak
megmutatták Székelyföldnek, de
azok olyképen nincsenek keresztülvezetve,
hogy azokból jövedelmi
forrás legyen."
"Erdélyországnak jövedelmi
forrása azelõtt, a boldog idõkben a marhatenyésztés,
juhtenyésztés és egyáltalán a marha
hizlalása volt. Ma azonban a disznót legeltetni
nem lehet... A marhatenyésztés elveszett,
mert a közlegelõt felosztották."
"A miniszter urat igen kérném, hogy Parajdon
azt a gyufagyárat, mely ott volt, de
megszünt, ujra állitsa fel. Ismertem parajdi
munkást, kit most ebédosztásnál láttam. Ha
most Parajdon gyufagyár volna, ez a munkátlanok
számát nem szaporitaná."
"Erdélyország azon része, a melyben én
lakom, meg lett fosztva szerintem minden jogától"
- mondta beszéde vége felé szépapám:
Makkay Zsigmond egy országgyûlésen.
Szavai 1902 február 15-én, szombat napon
hangzottak el(ellenzékben) Budapesten.

2009. augusztus 15., szombat

Múzeumban






Marci-mese

Nyár volt. Marci felkelt és kinézett az ablakon. Hatalmas felhők takarták az eget.
Nagyon unatkozott. Megkérte anyát és apát, hogy látogassák meg a Természettudományi Múzeumot.
A múzeum mellett óriási garázsokat vett észre.
-Mi ez, anya?
-Ez a tűzoltóállomás.
A nagy piros ajtók mögül egy tűzoltó autó fordult ki az útra.
-Biztos tűz ütött ki valahol - állapította meg Marci.
Azzal be is lépett a múzeum épületébe. Nagy teremben találta magát. Körültekintett. Balkézfelől fényképeket vett észre.Köztük két kép igen ismerős tájat mutatott. Apához szaladt:
-Né, apa, ez a kép a Gyilkos-tónál készült, ahol a múlt héten kirándultunk. Itt a tó, ahol megetettük a kiskacsákat.
-Milyen szegény ez a múzeum! Még arra sincsen pénze, hogy fotópapírra hívja elő ezeket a képeket!-jegyezte meg apa sajnálkozva.
De Marcit csöppet sem érdekelte apa tárgyilagos válasza. "A felnőttek márcsak ilyenek. Mindennel elégedetlenek. És többet akarnak a kelleténél"- gondolta magában.
Rohant a szemközti vitrinhez, ahol medvekoponyát fedezett fel.
Ahogy megdermedve nézte a csontokat, hirtelen megszólalt a macikoponya:
-Szia, Marci, mi járatban?
- Hozzád jöttem, meg a barátaidhoz, a farkashoz, a rókához. hogy meglátogassalak benneteket. De meséld el, hogyan kerültetek ide!
-Hosszú történet. Ha van türelmed, elmesélem. És mesélni kezdte a maci életét: testvéreit, a barlangot, ahol laktak, üldözésüket, és végül múzeumba kerülésük történetét.
-Milyen sokáig bámulja azt a koponyát Marci!-súgta oda anya apának.
-Gyere, mutassam meg neked a baglyokat!-csábította el apa Marcit a vitrintől.
-Menj csak! -búcsúzkodott macikoponya.-Majd legközelebb találkozunk. Még gyere el hozzám!
-Apa, tudtad, hogy a maci a barlangban tölti a telet? És létezik egy Medve-barlang a Nyugati-Kárpátokban? Ez a medvekoponya is onnan való.
-Igen. Tudom. De te kitől hallottad mindezt?-kérdezte apa.
-Sehonnan. Tudom.
A másik terembe sétált, ahol baglyokat, pillangókat, vakondot, gólyát és bogarakat látott.
-Milyen hosszú járatokat épít magának Kisvakond! Né, apa, itt lakik a Kisvakond. De fenn az ágon, a vakondtúrás felett már ott leselkedik a ragadozó madár, hogy elkapja, és megegye őt.
-Sziasztok! - szólította meg Marci a baglyokat - Én már tudom rólatok. hogy ti vagytok a legokosabb állatok a mesékben, és hozzátok fordult a rózsaszínű elefánt is tanácsért, mikor elköltözött legkedvesebb barátja, Pöttöm. Rajta kívül Micimackónak, és Csipikének, meg az Erdő többi lakóinak is ti vagytok a tanácsadói. De most nem zavarlak benneteket, mert tudom, hogy ti nappal alusztok, hogy este kibírjátok az éjjeli műszakot. Jó pihenést!
-Né, a makk, amiért Mókus annyira odavolt a Jégkorszakban! Ha tehetném, mily örömest odaadnám neki! De hiába kereste Mókust a teremben, nem látta sehol. Ekkor megpillantotta Menyétet a szemközti vitrinben. Gondolta, hátha tud valamit barátja felől. De Menyét válaszra sem méltatta. Bosszúsan hagyta ott rágcsáló barátját bogaraival együtt.
Még nézelődött egy darabig a földszinten, meglátogatta Borzot, Rókát, meg a Vadkacsákat a tó mellett, megdorgálta Farkasékat, amiért foglyul ejtették szegény Őzikét az Erdőben, majd felszaladt gyorsan az emeletre, ahol szeme-szája tátva maradt az ijesztő látványtól.
Az emeleti terem ajtaját, ugyanis Batman, a denevérember és Drakula, a félelmetes román vámpír őrizte. Reszkető lábakkal lépte át a küszöböt.
Baloldalt Boszárkány ült a tűzhely előtt, és üstéjében csontokat főzicskélt. Valami ármánykodáson járhatott az esze, mert Marci lépteire fel sem nézett a kavargatásból.
Mondjuk ennek örült is Marci, mert ki nem állhatta ezeket a vén szipirtyókat, akik mindig valami kuruzslással töltik az idejüket, ártani és varázsolni akarnak, nem úgy, mint Marci jó barátja, Karmalla, a jótevő boszorkány, akivel egy könyvnek az oldalain ismerkedett meg, s aki nagymamának szegődött egy kisfiú kérésére.
-Milyen ronda állatok ezek a denevérek!-állapította meg anya miután jól szemügyre vette a vitrin mögött kitömött állatokat.
-Apa, a denevérek az embereket is megtámadják?-kérdezte Marci.
-Igen. Például belekapaszkodnak anyának a hosszú vörös hajába! Így ni!-apa ijesztő képet vágott, hogy ezzel megijessze Marcit.
Sikerült is.
-Na, gyertek menjük el innen! Utálom ezeket az ijesztő vámpírokat.
Apa, készített még egy-két fényképet, miközben Marci még egy percre megállt a földszinten, és elköszönt kedves barátaitól megígérve, hogy legközelebb kistestvérét is bemutatja majd nekik.

2009. augusztus 10., hétfő

Kirándulás és rokoni látogatás egyben


A hétvégén kirándulni mentünk Székelyföldre. Ezúttal nem Szentegyházára, Vili tata rokonaihoz, hanem Ami mama szülőfalujába, Gyergyóalfaluba. Anya megpakolta a hátizsákot szendvicsekkel és jó meleg ruhával, mert ahova mi készültünk, az az ország leghidegebb pontja.

Egy órai út után megérkeztünk a Bucsin tetőre, ahol gyönyörű táj fogadott bennünket sok fenyővel. Anya elmagyarázta, hogy a fenyő a székely nép jelképe. A megmaradás és az állhatatosság példája.
Kis bolyongás után felfedeztük a málnabokrokat. Anyával a málnát, Bücü pedig az áfonyát szedte szívesebben. Apa ezalatt fényképezett. Miután jóllaktunk erdei gyümölccsel visszaültünk az autóba és folytattuk utunkat Kelet felé.



Egyre meredekebb dombokon és hegyeken át vitt az út és egyre szebb látvány tárult elénk. Hamarosan megérkeztünk a Gyilkos-tóhoz.
Leereszkedtünk a tóhoz. Elővettük a szendvicseinket és meguzsonnáztunk. A maradék morzsákkal megetettük a tó partján úszkáló rucákat.

Anya elmesélte a Gyilkos-tó legendáját.
A tó mellett játszótér fogadta a gyerekeket. Jól fogott a bemelegítés a hegymászás előtt.

Pihenésképpen megettünk egy kürtős kalácsot. Hasonlított az íze a vásárhelyi Qualitasoséhoz. Persze, hiszen ők sütötték ott is.

Ezután nekiindultunk a Békási-szorosnak. Meredek sziklák emelkedtek a magasba. Több helyen is felmásztunk rájuk.

Apa rengeteget fotózott. De a sziklákat nem tudta befogni, olyan magasak voltak. Azt látni kellett! És elraktározni mélyen az emlékeinkbe.

A sok nézelődéssel és mászkálással hamar eltelt az idő. Visszafele indultunk, mert még várt ránk a rokoni látogatás. Ami mama ugyanis gyergyóalfalvi születésű. Ez a falu nagyon közel van a Gyilkos-tóhoz. Mama gyermekkorában sokszor kirándult a Gyilkos-tó fele, sőt még dolgozott is lánykorában a Gyilkos-tói kávézóban.


Mikor Alfaluba értünk anya büszkén mesélte gyerekkori élményeit. Vakációban gyakran meglátogatta nagyszüleit, unokatestvéreit. Elmesélte nagymama viszontagságos gyerekkorát is.


Ami mamáék kilencen voltak testvérek. Mikor megszületett nővére már tanítónő volt a szomszéd faluban, Borzonton, legnagyobb bátyja pedig szabóként dolgozott Gyimesközéplokon.

Mivel ő volt a legkisebb, nővérei, bátyjai sokat babusgatták. Rengeteg szeretetet kapott. A Szakács-testvérek hamar felnőttek és kirepültek a családi fészekből. Mindenki máshol próbált szerencsét, máshol alapított családot vagy más városba ment férjhez: ki Németországban, ki Magyarországon, ki Vásárhelyen, ki Csíkszeredában. Gyerekeik, számszerint 16 ma már szétszórtan élnek, mindannyian anya első unokatestvérei.


Alfaluban ma csak egy nagybátyja él anyának, Ignác bátya, három fiával, akik ott maradtak az ősbe.
Erzsi ángyó, Imre bátya özvegye. Egyedül él. Mikor meglátogattuk épp nála nyaraltak unokái Aradról.


Velük találkoztunk először. Erzsi ángyónak nagy veteményes és gyümölcsös kertje volt, és sok báránya az istállóban. Mivel ők fával tüzelnek rengeteg fa állott az udvaron. Míg anyáék beszélgettek, Bücükével egy-kettőre feltérképeztük a terepet, én házat építettem. Ez volt a legjobb "házi Lego", amivel valaha is találkoztam!



Erzsi nénje megmutatta a bárányokat a pajtában. Eddig csak képeskönyvekből ismertem őket. Most megsimogathattam őket, és hallhattam testközelből a bégetésüket.

Kis idő múltán elbúcsúztam aradi unokatestvéreimtől, és felkerestük Ignác bátyáékat. Anya megmutatta Dédiék házát, ahol Ami mama és 8 testvére nevelkedett. Ignác bátya bevitt a pajtába a lovakhoz, tehenekhez, a bocikhoz. Megnéztük a szekeret is a csűrben. Mindenhova bekukkintottunk.


Búcsúzáskor finom tehéntúrót adott Vera ángyó nekünk és kért, hogy máskor is látogassuk még meg őket, de ne ilyen kis időre.


Kedves rokonok, köszönünk mindent, és még biztos, hogy felkeresünk benneteket!

Gyilkos-tó

Élt valamikor Gyergyó környékén egy csodaszép lány, Fazekas Eszter. Haja kökényfekete volt, szeme szürkészöld, alakja, mint a szélben hajladozó büszke jegenye.
Egy napsütéses júliusi délelőtt Eszter elment a szentmiklósi vásárba. Ott találkozott egy olyan daliás legénnyel, aki két karjának szorításával kipréselte a medvéből a szuszt, és aki a legszívhezszólóbban furulyázott az egész környéken, de tudott házat ezermesterkedni és szekeret faragni is. Ahogy a szemük összevillant - és mert a szerelem hirtelen jön, és szíven üt, mint a villám - megszerették egymást. A fiú égszínkék selyemkendőt vásárolt Eszternek a tükrös pogácsa mellé és megkérte, hogy legyen a mátkája. Az esküvőre nem kerülhetett sor, mert a legényt elvitték katonának. A lány hűségesen várta kedvesét. Esténként, amikor a nap a hegyek mögé ereszkedett, agyagkorsójával kiment a fenyvesek alá a csobogóhoz és ott sóvárgott órákon át szíve választottja után. Még a közeli hegyeknek is meglágyult a szíve a sóhajtozásaitól, fájdalmas szép énekétől.
Történt azonban egyik vasárnap délután, hogy meglátta Esztert arra jártában egy zsiványvezér. Nyergébe kapta a gyönyörű lányt és elvágtatott vele, mint a szélvész a Kis-Cohárdhoz, az ezerarcú sziklák közé, ahol tanyája volt. Aranyát, ezüstjét ígérte Eszternek, gyémántos palotát akart építeni, csakhogy megszeresse. A fiatal lány nem viszonozta a zsivány szerelmét. Régi mátkáját várta vissza, amikor felkelt a nap, és akkor is, amikor lehunyta szemét a világ. Ennek láttán feldühödött a zsivány és kényszeríteni akarta Esztert, hogy legyen a felesége. Eszter a néma szemtanúkhoz, a hegyekhez kiáltott segítségért. Sikolyát megértették a sziklák és ezen a júliusi éjszakán eget-földet rázó mennydörgéssel válaszoltak. Zuhogott az eső, a cikázó villámok megvilágították a koromsötét éjszakát. Hajnaltájban hatalmas robajjal óriási szikladarabok zuhantak a mélybe, és az iszonyatos földindulás maga alá temetett mindent, a lányt, a zsiványt, sőt meg a pásztort is nyájastól, aki a szembe levő hegyoldalban legeltetett.
Július utolsó vasárnapjának hajnalán, a nap első aranyló sugarai bevilágították a sziklákkal borított vidéket. A völgyet, ahol tegnap még kristálytiszta vizével a Vereskő-patak csobogott, teljesen elzárta a leomlott hegyoldal. Amikor a megáradt patakok zavaros vize elérte a sziklagát tetejét, megfojtotta a füveket, bokrokat és megölte a fákat.