Személyes benyomások, gondolatok, érzések merő őszinteséggel

2009. november 28., szombat

Végre nálunk is Muffin!


Ha hétvége, akkor van idő sütire. Annak ellenére, hogy anya hétvégén is dolgozik...Miután Andiéktől megkaptuk a muffin-formát (amit Olténiából hozott el Gábor!, már lassan több mint egy hónapja), apától a muffin-papírt (összejárta érte az összes nagyobb bevásárlóközpontot Mvhelyen, míg végül hoztak a Reálba)), Jolántól megrendelte a receptes könyvet, nekiálltunk a tortácskák elkészítéséhez. Díszítésképpen csak holmi reálos csokibogyókákat találtunk a hűtőben, de kezdetnek ez is elég volt.

Kíváncsiak figyeltük anyát. A végeredménynek köszönhetően szinte (!) felmentődtem a vacsora kínzó ceremóniája alól.
Hajrá, anya!
Megvallom őszintén, jobban bejött nekem a dominós játék, amit a sütés befejeztével, muffinok kihűlése után játszhattam a tányéron.


2009. november 26., csütörtök

2009. november 24., kedd

kamishibai


Mostanában beköltözött szobánkba a papírszínház:

Ez a nap más, mint a többi...


...ezt én is jól tudom.

2009. november 9., hétfő

Marci rajzol

"Anya, ezt neked rajzoltam. Írd ide fel, hogy REAL!"

"...amikor a felhők eltakarják a napot és a házakat...akkor mindenki szomorú...de főleg a nap! A nap nagyon ráncolja homlokát. Mérgében kigyúlt a szirénája..."

Legó-rajz. "Annyira bonyolult, hogy nem lehet kifesteni."


Dinó-rajz.



Marci mindennek arcot rajzol. Még a betűknek is. Ezen a képen éppen a távirányítós autójával játszik. A felhői pedig...nagyon érdekesek.

2009. november 8., vasárnap

Cupák és Bücü veszekednek


Vannak napok, amikor Bücü és Cupák felveszi az anyaszomorító jelmezét, zsörtölődő maszkját és kezdetét veszi a véget nem érő piszkálódás.
-Anya, most én akarok Thomasszal játszani!
-De te az előbb legozni akartál, vagy rosszul emlékszem?
-Rendben. Üljetek mindketten ide, építünk egy nagy pályát, amivel mind a ketten játszhattok.
-Anya, nekem Percy kell!
-Nekem is Percy kell!
-Nem. Én játszom Percyvel!
-Nem. Én mondtam hamarabb!
-Nem. Most az enyém Percy!
És véget nem ért a civakodás. A nagy veszekedésben már el is felejtették, milyen jó csendben vonatost játszani.
-Jó. Akkor eltesszük Thomast, és senki nem fog vele játszani-zártam le a veszekedést. És már békítő pedagógiai módszereken törtem a fejem.
-Tudjátok, mire gondoltam? Rajzoljunk! Üljetek az asztalhoz, hozom a színeseket és a lapokat.
Sajnos ezen is hamar hajbakaptak.
-Nekem a piros színű ceruza kell.
-Nekem is a piros kell.
-De én mondtam hamarabb!
-Figyeljetek ide. Először Marci rajzol a pirossal, majd átadja Áronnak is. Szépen türelmesen megvárjátok amíg a másik már letette a kezéből, és csak utána veszitek el.
-Nem. Nem adom oda a pirosat, mert én csak a pirossal akarok rajzolni.
-Ne sírj, Áron. Anya idehozza a másik doboz színesceruzát.
-De nekem nem kell ez. Nekem az kell, ami a Marci kezében van.
-Jó rendben. Akkor senki sem rajzol. Ha nem tudtok megegyezni, akkor elteszem.
Lassan minden játékkal megpróbálkozunk. Mindegyiket elővesszük, veszekedés, játékelrakás. Újabb kezdeményezés. Dorgálás. Tanulságlevonás. De nem használ semmi sem.
És ez így megy egész nap, míg el nem érkezik a lefekvés ideje.
-Gyerekek, fogmosás, mese, lefekvés!
Mikor már mindketten ágyban vannak, és a mesét várják:
-Anya, nekem olvass előbb mesét!
-Jó.
-Nem, nekem!
-Nem. Nekem hamarabb!
Kis idő múltán:
-De anya, Áronnak két mesét olvastál!
-Igen, de azok rövidebbek, mint a tiéd.
-Nem baj. Nekem is kettőt olvassál!
Elalvás előtt ismét Marci zsörtölődik:
-Anya, miért Áronnak adtál hamarabb puszit?
-De neked adok utoljára, és a legtöbbet - súgom oda Marcinak. Mielőtt kilopóznék a gyerekszobából Áron felháborodottan ül fel az ágyára:
-Nem is adtál nekem puszit!
- Dehogynem. Hisz veled kezdtem. - mondom, és mégegy puszit nyomok az arcára.
-Anya, nekem is!
És ez így megy perceken át, hol ide, hol oda hívnak. Végül Marci felszökik:
-Apának elfelejtettem jóéjt-puszit adni:
-Én is! Én is! - ismételte Áron.
És minden kezdődik elölről.
Mintha ikreim lennének.

2009. november 7., szombat

Kaláka-koncert

Tegnap apa vásárolt két jegyet a Kaláka-koncertre. Egy felnőtt jegyet és egy gyerekjegyet. A gyereket ezúttal nekem. Mert a jegypénztárnál azt mondta a néni, hogy Áronnak nem kell jegyet váltani, ha ölben ül.
Apa délután megígérte, hogy elvisz bennünket, de sajnos nem tudott velünk maradni az előadás alatt. Mikor apától elbúcsúztunk a Színház téren, anya szívére kötötte, nehogy elveszítsen bennünket.
A színház előcsarnokába lépve levetkőztünk, és elindultunk a tömeg- és könyvrengetegbe. Nagyon izgalmas volt! Az emeleten kipróbáltunk például egy képernyőt, amire ujjnyomással lehetett festeni. És természetesen rengeteg könyvet láttunk.
Anya több ismerőssel találkozott. Mindenki elhűlve csóválta afejét, mikor meghallotta, hogy anya egyedül jött el velünk ebbe a nagy tömegbe. Dávid és Eszter apukája megjegyezte:
-Hát, nem lesz könnyű dolgod ma este!
Amire anya csak legyintett. Közben meghallottuk a kongatást, ami azt jelezte, hogy hamarosan kezdődik az előadás. Anya megpróbálta előkotorászni a jegyeket.
Igenám, csakhogy Áron nem arról híres, hogy nyilvános helyeken szótfogadóan viselkedik. Kifejtette ujjacskáit anya kezéből, és már rohant is a lábak között, amerre érte.
Mire anya feleszmélt, Áronnak nyoma veszett.
Jól fogott volna Tatu és Patu fura masinái közül az embertengeri mentőmellény, mely nélkül egyetlen kisgyerekes család sem boldogulhat! De ennek a szerkentyűnek a hiányában többször is elszaladtunk anyával az emeleten a bal saroktól a jobb sarokig, de Áront nem találtuk. Közben már harmadszorra is kongattak.
Ott álltunk a jegyeket lobogtatva a kezünkbe, én már-már sírva fakadtam kétségbeesésemben. Anya lenézett az erkélyről és meglátta Áront önfeledten futkározni a földszinten. Gyorsan utat törtünk az emberek között, és leszaladtunk. Ott elkapta anya Áron frakkját, és össze-vissza ölelgette. Mindez pillanatok alatt történt.
Mire négyet kongattak, már ott ültünk helyeinken és vártuk, hogy kezdődjék az előadás. Apa az utolsó sor, utolsó székébe vásárolt jegyet, hogy ha bármi történik, könnyen kimehessünk.
A koncert két számomra ismerős Kaláka-dalt leszámítva (Fakatona, Piros alma) nem kötötte le a figyelmemet. Szerencsére ott ült Péter is mellettem, így együtt tudtunk bohóckodni, ha unalmas részek következtek.
Kis idő múltán anya felállt és kituszkolt minket a teremből.
Csak azt nem értem, miért szid össze minden előadás után bennünket, és miért ígéri meg, hogy többet soha nem visz színházba, ha ígéretét nem képes betartani.
És únom már, hogy mindig példaként említi Ágnest, aki ezúttal is szófogadóan végighallgatta Jolánnal az előadást!

2009. november 5., csütörtök

Marci költ(ekezik)

"Mondhatjuk, hogy a gyermekek 10-12 éves korukig
mindannyian költők, még ha tán nem írnak egy sort sem..." (Weöres Sándor)

"Aratás, kapálás
a hintáról leszállás
csak egy kicsi maradás
a hintáról leszállás."

"Felhők között alszom ma
Paplanom a nagy dunyha
Beppo régen aludna,
de hát Áron nem hagyja".

2009. november 1., vasárnap

A CSEND napja

Ma beszélnek a sírok.
Ma mécsesek, koszorúk, gyertyák, virágok hirdetik a sírokon, hogy a halál nem választja el a lelkeket. Hogy elveszített szeretteink köztünk vannak. Szeretjük őket, ragaszkodunk hozzájuk, ápoljuk, gondozzuk sírjaikat: emlékeinket.


„Mert a legárvább akinek még halottai sincsenek bora ecet könnye torma gyertyájának is csak korma álldogálhat egymagában kezében egy szál virággal mert a legárvább akinek még halottai sincsenek.” jutottak ma eszembe gyertyagyújtás közben Kányádi Sándor szavai.


De halottai mindannyiunknak vannak.


Mindenszentek napja a békességet, a csendes emlékezést, magunkbanézést, az ősök tiszteletét jelenti. Együtt vagyunk, együtt megyünk ki a sírokhoz, de ilyenkor mindenki magába réved, hiszen maga a gyász mindenkinek az egyéni gyásza, magának kell számot vetnie a halottal való
kapcsolatáról, a halálhoz való viszonyulásáról.


A gyász, a halál a lélekkel kapcsolatos. Mindenkit másképp érint meg, mert mindenkinek más lelke van, másképp éli le az életét, más dolgokat tekint értéknek. Ezen a napon eszünkbe jut, hogy a legnagyobb érték a világon az életünk, amit ajándékba kaptunk, és a legnagyobb kincsünk a szeretet, amit mi magunk mérünk a világra.









" Anya, én azt szeretném, ha a sírba melléd tennének. De úgy, hogy te legyél alul, és én rajtad."
Nagyon hátborzongató az a mágikus gondolkodás, amely az óvodáskorú gyerek sajátja. Ahogyan a halálról gondolkodik. Ahogyan foglalkoztatja ez a tabukkal teli felnőttvilág.
Bárcsak megérthetnénk őket!


Ady írta:

„Halottja van mindannyiunknak,
Hisz percről-percre temetünk,
Vesztett remény mindenik percünk
És gyászmenet az életünk.

Sírhantolunk, gyászolunk mindig,
Temetkező szolgák vagyunk!–
Dobjuk el a tettető álcát:
Ma gyásznap van, ma sírhatunk!”


Ma sírhatunk.