Személyes benyomások, gondolatok, érzések merő őszinteséggel

2010. október 31., vasárnap

Őszutó

Marcinak anyától

Tekereg a szél, fázik a levél,
takarót göngyöl magának a dér.

Messze hűvösödik az ég
üzen a fáknak
mindjárt elalél
hajtsd le fejed
súgd meg te is
halkan a földnek
adja tovább bogárnak, fűnek
nem sok ereje van már a fénynek



árnyékát lassan otthagyja a fa
nem vigadoz már ágain a trilla

rejtekén a fény óvatosan vár
arcodat kutatja: emléked visszajár?

magányod átjár mint huzat a házon
s mondanád: "ne még, ruHáz-
kodom épp!"


2010. október 10., vasárnap

Az idén kivettem részem az őszi betakarításból

Az oviban két hete semmi másról nem esik szó, mint az őszről, az őszi időjárásról, az őszi gyümölcsökről, őszi zöldségekről, az ősz színeiről stb. Őszről beszélgetünk, az őszről énekelünk, őszről rajzolunk, őszi színekbe őltözünk (én barnába, Áron narancsszínű polóba ment), őszi gyümölcsöket kóstolgatunk, őszi képeket gyűjtünk, válogatunk és ragasztunk, őszi gyümölcsöket gyurmázunk, Ősz anyóról és az Ősz tündérről mesél nekünk az óvó néni.

Egyik nap az óvó néni megkérdezte tőlünk, milyen munkálatokat végeznek ilyenkor a mezőgazdaságban, aztán az almaszedésről esett szó. Nyújtottam a kezem, majd szót kapva elmeséltem, hogyan szedtük mi is tatáéknál az almát. Arról persze szót sem ejtettem, hogy milyen hamar beleúntam az almaszedésben. Ugyanis nekünk Áronnal csak a földről való almaszedés jutott. Ami nekem még hagyján, de Áronnak semmiképp nem esett ínyére.


Ehelyett ott biciklizett és focizott az almafa alatt.

Pedig tata talicskázást is ígért. És nemcsak ígért, mert be is tartotta. Mármint az ígéretét.

Nálunk a családban az év vége felé mindenki meg akar születni

Az év vége felé nálunk mindenki meg akar születni. Ezért van az, hogy szeptemberben Vili tata és Bella megszületnek, majd októberben anya "folytatódik", novemberben lassan Anna is kibújik a tojásból, hogy aztán decemberben a Jézuska születésével együtt apa, majd a szilveszteri bulizás és mámoros állapotból kijózanodva Blanka is tulajdonképpen napvilágot lásson, aztán rá éppen egy hónapra, február 4-én Áron és pár nap eltéréssel Ede világra jöjjön.
Ezt nevezem én szép kis felvonulásnak! Ilyenkor egymás után annyi tortát eszem, hogy nem győzöm számolgatni. Eddig mindenkinek az anyukája sütött. Kivételt képez Vili tata, mert neki az anyukája, Regina dédi már olyan öreg, 90 éves, hogy nem tud szegény tortát sütni. Anyának is Ami mama sütött tortát. Anya azt mondta, "addig gyerek marad, ameddig tortát süt neki Ami mama". Bellucinak nénje sütött tortát. Mégpedig különleges, óriási számos tortát. Ő az idén töltötte be a 18. életévét, anyával együtt ünnepelték születésnapjukat, Bella ugyanis éppen 18 évvel fiatalabb anyánál, és anya és apa éppen születésekor, tehát 18 éve ismerkedtek meg.



Apa meséli, hogy mikor azon a nyáron megismerte anyát, és kis idő múltán születésnapja közeledett, nem tudta, mit is vegyen anyának ajándékba, s mikor nénje a szülészeten volt Bellával, akkor tőle kért segítséget. Anya akkor fülbevalót kapott.
Most egy szép rajzot. Tőlem. Amit reggel titokban rajzoltam neki, és izgatottan nyújtottam át. Vasárnap volt. És nagyon ünnepélyes hangulat. Azóta már egy hét is eltelt, és én izgatottan várom az én szülinapom. De mielőtt az enyém sorra kerülne, még jól kieszem magam Annéáknál, ahol mindig több torta van! Alig várom!


Ami mama dobos tortája, ami anyának készült.


Reggeli körüli cécó, cirkusz és felfordulás

Na, újra itt vagyok. Ha esetleg hiányoltatok volna...
Az a helyzet, hogy lassan indult az idén az új óvodai év. Tudjátok, a szokásos ismerkedés, feltérképezés: ki ment, ki jött, ki mennyit változott, hol nyaralt, mit kapott a külföldi rokonoktól, mikor azok annyi év után hazalátogattak stb. stb. Szóval, én már 2. éve, hogy ezt minden szeptemberben végigcsinálom. Őszintén mondom: elegem van az egészből. Most aztán kipakolok.
Első héten mindenki a kisöcsimmel van elfoglalva: "Nahát, milyen ügyes kis testvéred van, Marci! Sokkal virgoncabb, és mosolygósabb, mint te! Jöhetett volna nyugodtan már korábban óvodába, annyira érett, ügyes kisfiú!". Mindenki csak vele foglalkozik, senki számba sem vesz. Pedig én is annyit ügyesedtem a nyáron... Megtanultam úszni. Na nem egészen, de hátrafele valóban már tutaj nélkül úszom. És mekkorát nőttem. Fogmosáshoz, kézmosáshoz már nem is kell felállnom a fürdőszobában a kisszékre. Elérem anélkül is a szappantartót és a fogkefét. Na meg azt is elfelejtik megkérdezni, hogy milyen volt mamáéknál nyaralni, hol kirándultunk a nyáron, megtanultam-e sakkozni, és milyen vadonatúj rollert kaptam a németországi barátainktól. Mindez persze föl sem ötlik sem az óvó nénimben, sem a pajtásaimban, hogy Áron irkafirkáihoz hasonlítva az én művészi rajzaimat közzétegyék az óvodai faliújságra, mert ugyebár nem mindenki rajzol olyan nagyszerű képzelőerővel és gyönyörű színekkel, mint én!
Az idén sem megyek óvodába. Mert autóval visznek. Esetleg amikor tata jön utánunk az oviba, akkor alkalmam van hazafele megcsodálni és meghallgatni a " fák lehulló levelének lágy neszét", ahogy egyik költő bácsi írta, és természetesen anya igyekezett az ősz beköszöntével rögtön a fejembe súlykolni ezeket a "gyönyörű" verssorokat. De hol is tartottunk? Jaj, igen.

Ki nem állhatom a reggeli keléseket. Mikor anya vagy apa hangját hallom, amint beüvölt a gyerekszobába nekem, hogy méltóztassak már kikelni, pontosabban lemászni az ágyamból (mert emeletes ágyam van ugyebár, ahonnan nem könnyű és egyszerű dolog kikelni egy hosszadalmas és rémálmoktól megviselt, fáradalmas, kialvatlan éjszaka után!), és legyek szíves gyorsan megreggilizni, fogat mosni és pucba vágni magam. És lehetőleg ne vágjak olyan savanyú képet mindehhez, mert ugye látom, hogy anyának sem volt könnyű éjszakája, késő éjjelbe nyúló főzicskélés meg papírmunka után, de ő mégis igyekszik nekünk gondosan reggelit készíteni, tiszta ruhákat kirakni, és ő mégsem panaszkodik...

De én már lassan megbolondulok attól, hogy minden áldott reggel miért hallom azt folyton, hogy "siess, mert elkések miattad az iskolából", "igyekezz, mert meghűl a kakaód", "még nem öltöztél fel, hát, esküszöm egy csiga is gyorsabb nálad", "nézd meg Áron milyen ügyes, már megette a párizsis kenyerét, s te még egy falatot sem gyúrtál le a szádon. Nem értem, hogy lehet valaki ennyire lusta és tökéletlen!"
Aztán, ha végre sikerül anyának kituszkolni bennünket a kijáraton, akkor jön a szokásos parancsolgatás, méltóztassak megfogni a garázsajtót, mintha nem lenne ott az ajtó sarkánál az erre a célra kijelölt kövecske. És hagyjam már abba a folytonos morgást, puffogást, zsőrtölődést, nyivákolást, mert egyáltalán nem áll jól nekem. S hogy így csak a lányok viselkednek. Különben is, mikor fogom már fel végre, hogy ők mindig a javamat akarják. Ezért hordoznak kocsival, hogy ne kelljen fáradt lábaimat felhasználnom a helyváltoztatáshoz, mert, lássam be végre, milyen kellemetlen lenne, ha most korán reggel gyalog kellene megmásznom a hegyet útban az óvoda felé. De azt fel sem fogják mennyire érdekes megállni a Supernél a friss kifliillatú pékség előtt, milyen jó az, ha az ember teleszívhatja tüdejét a reggeli friss levegővel, vagy megbámulhatja az őszi tájat, kavicsokat rugdoshat útközben, esetleg találkozik egy-egy kóbor kutyával, aki kérdő, esdeklő szemeivel rátekint az emberre, amint a kiflijét majszolja, s akkor odadob neki is egy falatocskát, amitől aztán jó ideig az emberhez társul a reggeli séta közben, olyan hálásan, hogy az ember szíve együttérzőn belesajdul. De nem. Anyáék ezt nem értik. "Siess, elkésünk." ezt zúgják folyton a fülembe, miközben felpockolom magam a kocsi hátsóülésén, s már azon morfondírozok legközelebb füldugót hozok magammal, s azzal tapasztom be fülem, hogy ne kelljen az Erdély FM Rádió reggeli gazdasági műsorát, a Bajnokok reggelijét" végighallgatnom. Muszáj ezt nekem??? Jaj, "hogy a pénz az nagy hatalom, csak én még ezt nem tudom, de majd megértem, ha nagy leszek!"

Csak én azt egyáltalán nem akarom megérni. Nem akarok felnőtt lenni!

Elegem van az egészből!

Világgá megyek!