Jó ideje már, hogy Áron nem kéri a Boribon-könyveket. Vajon, kinőttük volna őket?
Azért nem szomorkodom, mert napközben, például játék közben van úgy, hogy felidézi Annipanni vagy Boribon történeteit. És azért sem szomorkodom, mert szerencsére Kippkoppot még mindig kedveli.

A kedvenc most mégis inkább a Sven Nordquist gyönyörű könyve, a
Hova tűnt a testvérem? és a Vincent Cuvellier
Amikor életemben először megszülettem. Azt apa is nagyon kedveli!
Már tudom, melyek azok az oldalak vagy illusztrációk, ahol megállunk, mint egy megszokott séta megrögzült pihenő-állomásain, és ugyanazokat a kérdéseket feltéve, meg ugyanazzal a huncut mosollyal, kacagással nevet egy-egy tréfás szófordulaton vagy részleten.
Napközben a Tévé-Macit lapozgatja, a Thomas-könyveket már kérni sem meri, csak esetleg mamától. Nem akarja látni a csalódottságot és dühöt az arcomon.
Azért mostanában a legtöbbet talán mégiscsak az Emmet-Cabban könyv első kötetét, az Ide nekem a Holdat! című mesekönyvet olvasom neki. Szerelmes a Holdba! Ezt onnan tudom, hogy esténként, mikor haztérünk a sétából, akkor mindig megkeresi a Holdat, és ugyanazzal az ámulattal és csodálattal szemléli perceken keresztül. Egyébként, ha nappal sétálunk, akkor is keresi az égbolton, de akkor szomorúan megállapítja, " A Hold, ugye alszik, anya?" Aztán nyugodtan válaszolok már századszorra is neki: "Igen, a Hold most pihen" - s közben tetszik nekem ez a bensőséges, közvetlen animizmus. Épp olyan szeretnivaló, mint a könyvben a kis vakondok.
