Apa parókát szerzett a színházból, s mikor anya rendezgette Ferenczi nevét vélte felfedezni a belsejében: "Jé! - kiáltott fel - hiszen ez a Ferenczié volt". Hogy ki volt ő, azt tőlem ne kérdezzétek. Csak annyit tudok, hogy semmi kedvem nem volt azt a kiállhatatlan parókát a fejemen hordani, még akkor is, ha anya egy órát győzködött, hogy csak addig tartsam a fejemen, míg a szerep lejár, hogy nagyon jól áll, meg egy igzai bölcsnek ilyen ősz már a haja s így tobvább. A szerepen is egyebet nem csináltam, csak ide-oda rakosgattam, húzogattam, igazgattam a fejemen, mígnem egyszercsak Bella óvó néni megelégelte, és elvette tőlem.
Ennek ellenére a szerep jól sikerült. Elmondtam ügyesen a szerepem, meg a búcsúverset is. Anya le is videózta az egészet, mert apának épp próbája volt a spanyol karmesterrel: nem tudott eljönni.
Az ovis társaim is jól szerepeltek, némelyiküknek súgtam is, mert belesültek. A só című népmesét adtuk elő (én voltam az öreg bölcs, aki tanácsot ad a királynak), majd a búcsú következett: négy fiú pajtásunktól búcsúztunk az idén. Trozner Léda végigsírta az egészet, és amikor Bella óvü néni is búcsúbeszéde előtt sírva fakadt, akkor biza én is megsirattam. Ősztől más óvó néni jön helyette. 
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése