Személyes benyomások, gondolatok, érzések merő őszinteséggel

2009. november 8., vasárnap

Cupák és Bücü veszekednek


Vannak napok, amikor Bücü és Cupák felveszi az anyaszomorító jelmezét, zsörtölődő maszkját és kezdetét veszi a véget nem érő piszkálódás.
-Anya, most én akarok Thomasszal játszani!
-De te az előbb legozni akartál, vagy rosszul emlékszem?
-Rendben. Üljetek mindketten ide, építünk egy nagy pályát, amivel mind a ketten játszhattok.
-Anya, nekem Percy kell!
-Nekem is Percy kell!
-Nem. Én játszom Percyvel!
-Nem. Én mondtam hamarabb!
-Nem. Most az enyém Percy!
És véget nem ért a civakodás. A nagy veszekedésben már el is felejtették, milyen jó csendben vonatost játszani.
-Jó. Akkor eltesszük Thomast, és senki nem fog vele játszani-zártam le a veszekedést. És már békítő pedagógiai módszereken törtem a fejem.
-Tudjátok, mire gondoltam? Rajzoljunk! Üljetek az asztalhoz, hozom a színeseket és a lapokat.
Sajnos ezen is hamar hajbakaptak.
-Nekem a piros színű ceruza kell.
-Nekem is a piros kell.
-De én mondtam hamarabb!
-Figyeljetek ide. Először Marci rajzol a pirossal, majd átadja Áronnak is. Szépen türelmesen megvárjátok amíg a másik már letette a kezéből, és csak utána veszitek el.
-Nem. Nem adom oda a pirosat, mert én csak a pirossal akarok rajzolni.
-Ne sírj, Áron. Anya idehozza a másik doboz színesceruzát.
-De nekem nem kell ez. Nekem az kell, ami a Marci kezében van.
-Jó rendben. Akkor senki sem rajzol. Ha nem tudtok megegyezni, akkor elteszem.
Lassan minden játékkal megpróbálkozunk. Mindegyiket elővesszük, veszekedés, játékelrakás. Újabb kezdeményezés. Dorgálás. Tanulságlevonás. De nem használ semmi sem.
És ez így megy egész nap, míg el nem érkezik a lefekvés ideje.
-Gyerekek, fogmosás, mese, lefekvés!
Mikor már mindketten ágyban vannak, és a mesét várják:
-Anya, nekem olvass előbb mesét!
-Jó.
-Nem, nekem!
-Nem. Nekem hamarabb!
Kis idő múltán:
-De anya, Áronnak két mesét olvastál!
-Igen, de azok rövidebbek, mint a tiéd.
-Nem baj. Nekem is kettőt olvassál!
Elalvás előtt ismét Marci zsörtölődik:
-Anya, miért Áronnak adtál hamarabb puszit?
-De neked adok utoljára, és a legtöbbet - súgom oda Marcinak. Mielőtt kilopóznék a gyerekszobából Áron felháborodottan ül fel az ágyára:
-Nem is adtál nekem puszit!
- Dehogynem. Hisz veled kezdtem. - mondom, és mégegy puszit nyomok az arcára.
-Anya, nekem is!
És ez így megy perceken át, hol ide, hol oda hívnak. Végül Marci felszökik:
-Apának elfelejtettem jóéjt-puszit adni:
-Én is! Én is! - ismételte Áron.
És minden kezdődik elölről.
Mintha ikreim lennének.

Nincsenek megjegyzések: