Őszutó

Marcinak anyától

Tekereg a szél, fázik a levél,
takarót göngyöl magának a dér.

Messze hűvösödik az ég
üzen a fáknak
mindjárt elalél
hajtsd le fejed
súgd meg te is
halkan a földnek
adja tovább bogárnak, fűnek
nem sok ereje van már a fénynek

árnyékát lassan otthagyja a fa

nem vigadoz már ágain a trilla

rejtekén a fény óvatosan vár

arcodat kutatja: emléked visszajár?

magányod átjár mint huzat a házon

s mondanád: "ne még, ruHáz-

kodom épp!"