Reggeli körüli cécó, cirkusz és felfordulás

Na, újra itt vagyok. Ha esetleg hiányoltatok volna...

Az a helyzet, hogy lassan indult az idén az új óvodai év. Tudjátok, a szokásos ismerkedés, feltérképezés: ki ment, ki jött, ki mennyit változott, hol nyaralt, mit kapott a külföldi rokonoktól, mikor azok annyi év után hazalátogattak stb. stb. Szóval, én már 2. éve, hogy ezt minden szeptemberben végigcsinálom. Őszintén mondom: elegem van az egészből. Most aztán kipakolok.

Első héten mindenki a kisöcsimmel van elfoglalva: "Nahát, milyen ügyes kis testvéred van, Marci! Sokkal virgoncabb, és mosolygósabb, mint te! Jöhetett volna nyugodtan már korábban óvodába, annyira érett, ügyes kisfiú!". Mindenki csak vele foglalkozik, senki számba sem vesz. Pedig én is annyit ügyesedtem a nyáron... Megtanultam úszni. Na nem egészen, de hátrafele valóban már tutaj nélkül úszom. És mekkorát nőttem. Fogmosáshoz, kézmosáshoz már nem is kell felállnom a fürdőszobában a kisszékre. Elérem anélkül is a szappantartót és a fogkefét. Na meg azt is elfelejtik megkérdezni, hogy milyen volt mamáéknál nyaralni, hol kirándultunk a nyáron, megtanultam-e sakkozni, és milyen vadonatúj rollert kaptam a németországi barátainktól. Mindez persze föl sem ötlik sem az óvó nénimben, sem a pajtásaimban, hogy Áron irkafirkáihoz hasonlítva az én művészi rajzaimat közzétegyék az óvodai faliújságra, mert ugyebár nem mindenki rajzol olyan nagyszerű képzelőerővel és gyönyörű színekkel, mint én!

Az idén sem megyek óvodába. Mert autóval visznek. Esetleg amikor tata jön utánunk az oviba, akkor alkalmam van hazafele megcsodálni és meghallgatni a " fák lehulló levelének lágy neszét", ahogy egyik költő bácsi írta, és természetesen anya igyekezett az ősz beköszöntével rögtön a fejembe súlykolni ezeket a "gyönyörű" verssorokat. De hol is tartottunk? Jaj, igen.

Ki nem állhatom a reggeli keléseket. Mikor anya vagy apa hangját hallom, amint beüvölt a gyerekszobába nekem, hogy méltóztassak már kikelni, pontosabban lemászni az ágyamból (mert emeletes ágyam van ugyebár, ahonnan nem könnyű és egyszerű dolog kikelni egy hosszadalmas és rémálmoktól megviselt, fáradalmas, kialvatlan éjszaka után!), és legyek szíves gyorsan megreggilizni, fogat mosni és pucba vágni magam. És lehetőleg ne vágjak olyan savanyú képet mindehhez, mert ugye látom, hogy anyának sem volt könnyű éjszakája, késő éjjelbe nyúló főzicskélés meg papírmunka után, de ő mégis igyekszik nekünk gondosan reggelit készíteni, tiszta ruhákat kirakni, és ő mégsem panaszkodik...

De én már lassan megbolondulok attól, hogy minden áldott reggel miért hallom azt folyton, hogy "siess, mert elkések miattad az iskolából", "igyekezz, mert meghűl a kakaód", "még nem öltöztél fel, hát, esküszöm egy csiga is gyorsabb nálad", "nézd meg Áron milyen ügyes, már megette a párizsis kenyerét, s te még egy falatot sem gyúrtál le a szádon. Nem értem, hogy lehet valaki ennyire lusta és tökéletlen!"

Aztán, ha végre sikerül anyának kituszkolni bennünket a kijáraton, akkor jön a szokásos parancsolgatás, méltóztassak megfogni a garázsajtót, mintha nem lenne ott az ajtó sarkánál az erre a célra kijelölt kövecske. És hagyjam már abba a folytonos morgást, puffogást, zsőrtölődést, nyivákolást, mert egyáltalán nem áll jól nekem. S hogy így csak a lányok viselkednek. Különben is, mikor fogom már fel végre, hogy ők mindig a javamat akarják. Ezért hordoznak kocsival, hogy ne kelljen fáradt lábaimat felhasználnom a helyváltoztatáshoz, mert, lássam be végre, milyen kellemetlen lenne, ha most korán reggel gyalog kellene megmásznom a hegyet útban az óvoda felé. De azt fel sem fogják mennyire érdekes megállni a Supernél a friss kifliillatú pékség előtt, milyen jó az, ha az ember teleszívhatja tüdejét a reggeli friss levegővel, vagy megbámulhatja az őszi tájat, kavicsokat rugdoshat útközben, esetleg találkozik egy-egy kóbor kutyával, aki kérdő, esdeklő szemeivel rátekint az emberre, amint a kiflijét majszolja, s akkor odadob neki is egy falatocskát, amitől aztán jó ideig az emberhez társul a reggeli séta közben, olyan hálásan, hogy az ember szíve együttérzőn belesajdul. De nem. Anyáék ezt nem értik. "Siess, elkésünk." ezt zúgják folyton a fülembe, miközben felpockolom magam a kocsi hátsóülésén, s már azon morfondírozok legközelebb füldugót hozok magammal, s azzal tapasztom be fülem, hogy ne kelljen az Erdély FM Rádió reggeli gazdasági műsorát, a Bajnokok reggelijét" végighallgatnom. Muszáj ezt nekem??? Jaj, "hogy a pénz az nagy hatalom, csak én még ezt nem tudom, de majd megértem, ha nagy leszek!"

Csak én azt egyáltalán nem akarom megérni. Nem akarok felnőtt lenni!

Elegem van az egészből!

Világgá megyek!